|
CSODÁK A VILÁGEGYETEM TEREMTÉSÉBEN
Az ősrobbanás következtében keletkezett hihetetlen rend
Az egész tudományos világ elismeri, hogy a Világegyetem, amelyben élünk, körülbelül 15 milliárd éve keletkezett egy nagy robbanással, melyet a köznyelvben "Big Bang"-nek (ősrobbanásnak) neveznek, majd addig tágult, amíg elnyerte mai állapotát és dimenzióit. Az űr, a galaxisok, a bolygók és a Nap, valamint a Föld - röviden minden, amiből a világegyetem áll, ennek következtében alakult ki.
Ebben áll a nagy titok. Mivel az ősrobbanás egy valódi robbanás volt, jogosan várható, hogy véletlenszerűen szóródjon szét az űrben, atomokként vagy atomnál is kisebb részecskék formájában. De ez nem így van. Éppen ellenkezőleg, ehelyett a Világegyetem felépítésében hihetetlen rendet tapasztalunk. A véletlenszerűen szétszóródott atomok bizonyos helyeken koncentrálódtak és csillagokká, csillagrendszerekké és galaxisokká szerveződtek, s ez igazán különleges helyzet. Az egyik tudós analógiájával élve, ez a szerveződés ahhoz hasonlítható, mintha az után, hogy egy kézigránátot dobtunk a búzaföldre, a robbanás azt eredményezi, hogy a búza le lesz aratva, kévébe lesz kötve és rendbe lesz vágva a búzaföldön. Egy Fred Hoyle nevű professzor, aki évekig cáfolta az ősrobbanás elméletét, a következő módon fejezte ki csodálatát:
"Az ősrobbanás elmélete úgy tartja, hogy a világegyetem egyetlen robbanással kezdődött. Azonban egy robbanáskor a dolgok egyre messzebb kerülnek egymástól, viszont az ősrobbanás csodálatos módon ennek ellenkezőjét eredményezte, az anyag összetömörült és galaxisok formáját vette fel."
Nyilvánvalóan egy ilyen robbanást, amely az Univerzum teljes anyagkészletét magában foglalja, amelyből ez a szemmel látható rend keletkezett, csakis csodával lehet magyarázni. Alan Sandage asztrofizikus a következő módon magyarázza ezt a jelenséget:
"Úgy gondolom, hogy elég valószínűtlen az, hogy ilyen rend létre tud jönni a káoszból. Kell lennie valamilyen szervező elvnek. Habár Isten számomra misztérium, ennek ellenére ki kell mondjam, hogy egyedül Isten lehet az, aki a létezés csodájára magyarázatként szolgál." Ahogyan azt a tudósok hangoztatják, fantasztikus csoda az, hogy az atomok éppen a legmegfelelőbb módon kapcsolódnak össze úgy, hogy az Univerzumban egy végtelenül koordinált rendet alkossanak, melybe beletartozik számtalan milliárd bolygó, csillagok ezermilliói galaxisok ezermillióiban, a legkisebb működési zavar nélkül. Ezt a csodát a Mindenható Isten végtelen hatalmával mutatja meg nekünk.
A világegyetem tágulási sebességének csodája
Az Univerzum tágulásának ténye az, ami elvezetett az Univerzum mai állapotának kialakulásához. Ha ez a tágulás csak egy kicsit is lassabb lett volna, akkor az egész Univerzum folyamatai újra az összehúzódás felé irányulnának, ami egy idő után olyan összeomlást eredményezne, amelynek folyományaként, az összes létező anyag egy pontban sűrűsödne össze anélkül, hogy kialakulhattak volna a naprendszerek, ha egyáltalán lett volna lehetőségük arra, hogy maguktól kialakuljanak. Ha a tágulás mértéke csak egy kicsit is gyorsabb lett volna, akkor az anyag visszafordíthatatlanul szétszóródott volna a hatalmas térben, és lehetetlen lett volna az, hogy csillagok és galaxisok formálódhassanak, amennyiben lett volna lehetőségük arra, hogy maguktól formálódjanak.
Bármely helyzet következett is volna be a kettő közül, ez azt jelentette volna, hogy az élőlények - beleértve minket is, embereket, soha nem létezhettek volna.
Azonban ezek közül egyik sem következett be. Annak köszönhetően, hogy a tágulás pontosan ilyen mértékű, mint amilyen, lett az Univerzum olyan, mint amilyet magunk körül látunk. De vajon mennyire érzékeny ez az egyensúly?
Paul Davies, az ausztráliai Adelaide Egyetem matematika és fizika professzora egy sor számítást végzett, hogy megválaszolja ezt a kérdést. Az eredmény, amit kapott, igen megrázó volt. Davies számításai szerint, ha az ősrobbanást követő tágulási arányszám egy az egymilliárdszor milliárdhoz, (azaz 1/1018-nal) eltérne, akkor a Világegyetem nem tudott volna megformálódni. Másképp kifejezve ez az érték "0,000 000 000 000 000 001". Ettől az értéktől való bármely eltérés azt eredményezte volna, hogy a Világegyetem egyáltalán nem jött volna létre. Davies ezt az eredményt a következőképpen magyarázza:
"Pontos számítások szerint a tágulási arányszám éppen hogy csak meghaladja az Univerzum egyes elemei közötti gravitációs (tömegvonzáson alapuló) erő határértékét, s ezért a tágulás örökké fog tartani. Amennyiben ez a tágulási határérték egy kicsit is kisebb lenne, akkor a Világegyetem összeomlana. Ha viszont nagyobb, akkor az anyag már réges-régen teljesen szétszóródott volna. Felmerül a kérdés: Hogy lehet az, hogy a tágulási arányszám ilyen precízen lett beállítva, hogy azon két érték közé esik, amelyen túl kétfajta katasztrofális esemény következhet be. Amennyiben valamikor is a tágulási arányszám a jelenlegi értékétől 10-18 nagysággal eltérne, ez elég lenne ahhoz, hogy ez a pontosan beállított egyensúly felboruljon. Az Univerzum tágulása ily módon hihetetlen pontossággal a gravitációs erő nagyságához van igazítva. Az ősrobbanást nem szokványos robbanásként kell értelmeznünk, hanem egy tökéletesen szabályozott nagyságú robbanásként."
A Science című folyóiratban a Világegyetem kezdetekor tapasztalható kivételesen kiszámított nagyságú tágulásról jelent meg egy cikk:
"Ha a Világegyetem sűrűsége egy kicsit nagyobb lenne, Einstein relativitáselméletének megfelelően az Univerzum nem tudna tágulni. Az atomi részecskék közötti vonzóeró miatti összetömörülésnek köszönhetően végül is az anyag egy helyben koncentrálódna. Ha a kezdeti sűrűség egy kicsit is kisebb lenne, a Világegyetem sokkal gyorsabban tágulna, de ebben az esetben az atomi részecskék nem vonzanák egymást és sohasem alakulhattak volna ki a csillagok és a galaxisok. Mindebből következik, hogy emberi élet sohasem jöhetett volna létre. A számítások szerint az Univerzum kezdeti valódi sűrűsége, és azon kritikus sűrűség közötti különbség, amelynek bekövetkezte elég valószínűtlen, nem több, mint az egy százalék egy kvadrillionodik része. Ennek a bekövetkezte ahhoz hasonlítható, mint annak valószínűsége, hogy egy ceruzát úgy tudunk a hegyére állítani, hogy az
egy milliárd év után is állva maradjon. S mivel az Univerzum tágul, ennek az egyensúlynak a bekövetkezte még inkább különleges."
Függetlenül attól, hogy Stephen Hawking a Világegyetem eredetét a véletlennel próbálta magyarázni, könyvében, "Az idő rövid történeté"-ben el kellett ismernie az Univerzum tágulási arányszámának rendkívüli értékét:
"Ha az ősrobbanás után egy másodperccel az Univerzum tágulása százezer milliószor a millióban az egynél lassúbb lett volna, összeomlott volna, még mielőtt a mai méretét elérte volna."
Alan Guth, a táguló Világegyetem modelljének kidolgozója volt az, aki megalkotta az ősrobbanás mértékének elvét, s aki nemrégiben végzett ezzel kapcsolatos számításokat, s többek között olyan eredményekre jutott, ami alátámasztja a Világegyetem tágulásának meghökkentően pontosan beállított mivoltát. Azt állítja, hogy a hibalehetőség 1 a 1055-ből.
Mit jelent tehát ez a figyelemreméltó egyensúly? Nyilvánvaló, hogy ez a pontosan beállított érték nem lehet a véletlen műve, hanem csakis egy intelligens tervezés eredménye. Annak ellenére, hogy Paul Davies materialista volt, kénytelen volt elismerni a következőkben foglaltakat:
"Nehéz ellenállni annak a gondolatnak, hogy az Univerzum jelenlegi struktúrája, mely nyilvánvalóan annyira érzékeny a számszerű változtatásokra, egy jól átgondolt terv eredménye. A számbeli értékek ilyen, csodálatos egybeesése, mellyel a természet kijelölte azokat az állandókat, amelyek a természet alapját képezik, csakis arra utalhat, hogy feltételezhető, hogy egy ilyen egybeesés nem lehet más, mint a kozmikus tervezés része."
Amint ezt láthatjuk, Paul Daves materialista tudós, akár tetszett neki akár nem, tudományos úton arra az eredményre jutott, hogy az Univerzum nem más, mint egy intelligens tervezés eredménye. Vagyis más szavakkal: Az Univerzum a Teremtés eredménye.
A kozmikus objektumok közötti távolságok
Tudvalévő, hogy a Föld a kilenc bolygóból álló naprendszer része, és harmadik bolygóként kering egy közepes méretű csillag, a Nap körül. Először is, nézzük meg ennek a rendszernek az arányait. A Nap átmérője a Föld átmérőjének 103-szorosa. Képzeljük el, hogy a Föld átmérője olyan, mint egy üveggolyóé. (A valóságban a Föld átmérője 12 200 kilométer, vagyis 7 500 mérföld.) Ekkor a Nap olyan gömb lesz, amely kétszer akkora, mint egy futball labda. Ha ezekkel az arányokkal dolgozunk tovább, akkor a kettő közötti távolság meghatározására a 280 méteres távolság lesz alkalmas. Ebben az esetben a külső bolygók több kilométerre lesznek attól a gömbtől, amely a Napot jelképezi.
Azonban a Naprendszer hatalmas méretei is eltörpülnek akkor, ha a Tejútrendszerre gondolunk. Úgy becsüljük, hogy 250 milliárd csillagból (vagy napból) áll, melyek közül a legközelebbinek Alfa Centauri a neve. Ha a Föld és a Nap távolságát az előbbi példának megfelelően 280 méternek vesszük, akkor az Alfa Centauri 78 000 kilométerre lesz tőlünk.
Kicsinyítsük le modellünket úgy, hogy a Föld csupán porszem nagyságú legyen, mely a szabad szemmel láthatóság határát súrolja. A Nap ekkor egy dió nagyságú gömb lesz, mely a Földtől három méter távolságban helyezkedik el. Ebben az új modellben az Alfa Centauri 640 kilométerre lesz tőlünk. A 250 milliárd csillagból álló Tejútrendszer csillagai között hatalmas távolságok vannak. A mi Naprendszerünk csak egy parányi rész a spirálkarokkal ellátott galaxisunkban.
A Tejútrendszer az Univerzum egészen parányi része, ha csak arra gondolunk, hogy megközelítőleg 300 milliárd galaxis van még rajta kívül, és a köztük lévő távolság több milliószor akkora, mint a mi Napunk és az Alfa Centauri közötti távolság.
Az égitestek szétszórtságának mértéke és a köztük lévő távolság nagysága a földi élet megjelenésének feltétele. A csillagok közötti távolság úgy van meghatározva a kozmikus erők által, hogy az élet lehetséges legyen a Földön.
Ezek a távolságok hatással vannak a bolygók pályájára, sőt olykor magának az égitestnek a létezésére is. Amennyiben csak egy kicsit is közelebb lennének egymáshoz, a csillagok közötti gravitációs vonzás instabillá tenné a bolygók pályáját, mely hőmérséklet ingadozásokat, szélsőséges értékeinek kialakulását vonná maga után. Viszont, ha valamivel távolabb lennének egymástól, akkor azok a nehéz elemek, amelyeket a szupernovák lövellnek ki magukból a világűrbe, sohasem érhették volna el azt a sűrűséget, amely szükséges ahhoz, hogy olyan bolygók alakulhassanak ki, mint a mi szilárd Földünk. A csillagok közötti távolság létezése az a feltétel, amely lehetővé teszi azt, hogy olyan naprendszerek alakuljanak ki, mint a mi naprendszerünk.
Michael Denton, aki egy híres biokémia professzor, így ír könyvében, a Természet sorsszerűségében:
"A szupernovák közötti távolság és minden más csillag közötti távolság más okból is a határértéken van: A mi galaxisunkban a csillagok közötti távolság 30 millió mérföld körül van. Ha ez a távolság sokkal kisebb lenne, akkor a bolygók pályája instabillá válna. Ha viszont sokkal nagyobb lenne, akkor a szupernovák által az űrbe lövellt szilárd testek annyira ritkán és szétszórtan lennének szétoszlatva a világűrben, hogy az olyan bolygórendszerek, mint a mienk, valószínűleg sohasem tudtak volna kialakulni. Ha a kozmosz olyan céllal alakult ki, hogy otthont adjon az életnek, akkor a szupernovából kilökődő csillagközi pornak és a pornál nagyobb képződményeknek pontosan meghatározott arányban kellett jelen lenniük úgy, hogy a köztük lévő átlagos távolság is meghatározott értékű legyen, miközben a csillagoktól mért távolságuk is meghatározott. Ennek a számnak a megfigyelhető értékkel azonosnak, vagy közel azonosnak kell lennie."
George Greenstein csillagász könyvében, a Szimbiózisban élő Univerzum-ban így ír ezekről az észveszejtő távolságokról: "Ha a csillagok egymáshoz közelebb lennének, attól még az asztrofizika tudománya majdnem ugyanolyan lenne, mint ma. Az alapvető fizikai folyamatok a csillagok, a nebulák és hasonlók belsejében zajlanak le, és ezek a folyamatok ugyanúgy változatlanul végbemennének. Ha egy távoli pontból szemlélnénk a galaxisunkat, akkor annak kinézete ugyanilyen lenne.
Csak az lenne a különbség, hogy amikor éjszaka az égboltot kémlelve fekszem a füvön, sokkal több csillagot látnék. Vagyis, mégiscsak lenne egy icipici különbség: Nem lenne "én", aki az eget kémlelné. S ha belegondolunk, éppen ebben a nagy csillagközi távolságban rejlik a mi létezésünk biztonsága."
A világűrben tapasztalt irdatlan távolságok azok - Greenstein magyarázata szerint - amelyek meghatározzák azokat a fizikai változókat, amelyek lehetővé tették az emberi élet megjelenését a Földön és megakadályozták azt, hogy a Föld más, nagy sebességgel haladó égitestekkel ütközzön.
Röviden: a csillagok eloszlása a Világegyetemben éppen olyan, mint amilyennek lenni kell ahhoz, hogy a Földön tapasztalható feltételek az emberi élet szempontjából optimálisak legyenek. A hatalmas üres térségek létezése a Világegyetemben nem a véletlen műve, hanem a Teremtés eredménye.
A szén csodálatos kialakulása
A szén, az élet építőköve csodálatos nukleáris reakciók eredménye, melyek hatalmas csillagok magjában mentek végbe. Ha nem mentek volna végbe ezek a reakciók, akkor nem lenne se szén, sem pedig más anyag a Világegyetemben, s ennélfogva élet sem lenne. Azért nevezzük ezt a folyamatot csodálatosnak, mert ezek az átalakulások nem mehettek volna végbe közönséges körülmények között, hanem elég valószínűtlenül bekövetkező tényezők (események) kombinációjának eredményeképpen jöttek létre. Vegyük most ezeket szemügyre:
A szén atomok a nagy csillagok magjában két szakaszból álló folyamat végtermékeként keletkeztek. Először is, két héliumatom fúziójakor egy köztes elem alakul ki, melynek négy protonja és négy neutronja van, s amelyet berilliumnak neveznek. Amikor a harmadik hélium berilliummá alakul, ezek szénatomot képeznek, hat protonnal és hat neutronnal.
A berillium atom ennek a folyamatnak az első lépcsőjében más, mint a Földön található berillium atomok, mivel az a berillium, amelyet a mi periódusos rendszerünk tartalmaz, még egy plusz neutronnal is rendelkezik. A fent említett berillium izotóp a vörös óriásokban található, mely sokáig gondolkodóba ejtette a tudósokat, mivel stabilitása annyira kicsi, hogy kialakulása után 0.000000000000001 másodperccel átalakul.
Akkor hogyan válik szénné ez a berillium izotóp, ha azonnal átalakul, amint kialakul? Vajon a héliumatomok fúziója berillium izotópokká csupán a véletlen műve lenne? Több, mint valószínű, hogy nem, hiszen e folyamat bekövetkeztének a valószínűsége kisebb, mint annak, hogy ha két téglát 0.000000000000001 másodperc különbséggel kettétörnek, ebből egy harmadik alakuljon ki, és ezáltal a folyamat végén egy teljes épület álljon magától össze.
Paul Davies ezt a csodálatos folyamatot a következőképpen írja le:
"Azoknak a nukleáris folyamatoknak a tanulmányozása során, amelyek a csillagok magjában a szénatomok kialakulásához vezetnek, [Fred] Hoyle-t az a tény döbbentette meg leginkább, hogy a kulcsreakció lejátszódása csupán a szerencsés véletlennek köszönhető. A szén atommagja úgy épül fel, hogy három nagy sebességű hélium atommag egyidejűleg összeütközik, melyek aztán egymáshoz tapadnak. A háromszoros atommag összeütközések ritkasága miatt ez a reakció csak bizonyos meghatározott sebességgel mehet végbe, és csak bizonyos pontosan meghatározott energiaviszonyok mellett. Ezt a jelenséget rezonanciának nevezzük, ahol is a reakció sebességét erősítik bizonyos kvantum (vagyis számbeli) effektusok. Szerencsére, ezek közül az úgynevezett rezonanciák közül egy úgy van pozícionálva, hogy olyan energiát tud közvetíteni, amilyennel a nagy csillagok belsejében lévő hélium atommag rendelkezik."
Ilyen kémiai reakció még véletlenül sem következhet be, - azaz egyszerűen lehetetlen! Azonban, mivel Paul Davies esküdt materialista, próbálkozik olyan magyarázatokkal, hogy "jószerencse". Ám ez a meghatározás nem állja ki a tudományosság kritériumát, mivel mérhetetlen és irracionális. Davies azonban óvatosan kezeli ezt a csodát és nem titkolja zavarodottságát, amikor ezt a folyamatot magyarázza, és nem átall ilyesféle tudománytalan és irracionális fogalmakat használni, mint a "jószerencse" csak azért, hogy kedvére tagadhassa a Teremtést.
Előfordul a vörös óriásokban még egy másik csoda is, az úgynevezett kettős rezonancia jelensége. Először két hélium fuzionál, hogy egy berillium atomot alkosson 0.000000000000001 másodpercnyi időre, majd egy harmadik hélium atom kapcsolódik az előző kettővel, hogy szén atomot alkosson. George Greenstein elmagyarázza, hogy mi olyan rendkívüli a kettős rezonancia folyamatában: "Van három elkülönülő struktúra ebben a folyamatban, a hélium, a berillium és a szén. Mindegyiknek a rezonanciája különbözik a másik kettőtől. Hogy lehet mégis, hogy ilyen simán összepasszolnak ezek az atommagok, és a fúzió után tökéletesen működnek? Más nukleáris folyamatot nem ismerünk, amely ilyen szerencsés összepasszolási láncolaton keresztül menne végbe. Durva hasonlattal ez olyan, mintha egy bicikli, egy autó és egy kamion között fedeznénk fel mély és komplex rezonanciát. Hogy lehet az, hogy ennyire eltérő struktúrák mégis egy új minőségű más struktúrává állnak össze? Pontosan ez az a folyamat, amelynek függvényében létrejöhetett a mi létezésünk, és minden más szénalapú élőlény létezése az Univerzumban."
Ahogyan azt láthatjuk, Greenstein (aki egy másik materialista tudós), a Teremtés csodáját a "különlegesen szerencsés események láncolatával" magyarázza, s ezzel beleesett a teljes tudománytalanság csapdájába. Pontosan azért, mert ez egy lehetetlen valószínűtlenség, amely nem történhet meg csupán a véletlen egybeesések által, Greenstein egy sántító analógiát ráncigál a hajánál fogva elő, amely inkább nevetségesen hangzik, mint tudományosan: a bicikli, az autó és a kamion rezonanciájának bonyolult és esetleges analógiáját. Csak azért nem nevezte ezt a jelenséget csodának, mert nem engedte materialista elkötelezettsége.
Ezen kívül vannak még más elemek is, amelyek szintén a rezonancia jelenségének segítségével jöttek létre. Ilyen például az oxigén. Fred Hoyle fedezte fel ezt a kivételes folyamatot, és le is írta könyvében a Galaxisok, atommagok és kvazárok címűben, és azt a következtetést vonta le, hogy ilyen jól felépített folyamatot lehetetlen a véletlen egybeeséseknek tulajdonítani. Annak ellenére, hogy ő is felesküdött materialista volt, kénytelen volt kijelenteni, hogy az ilyen kettős rezonancia nem lehet más, mint előre eltervezett terv eredménye.
Egy másik cikkében a következőket írja:
"Ha szenet és oxigént durván egyforma mennyiségben a csillagokban megfigyelhető nukleo-szintézissel kívánnánk előállítani, ez az a két szint, amelyet el kellene érni, s ezek elérése csak körülbelüli lehetne ahhoz képest, mint ahol ezek a szintek valójában vannak. A tények köznapi bemutatása azt sugallja, hogy a szuperintelligencia csak vacakolt valamit a fizikával, a kémiával és a biológiával, és a természetben nincsenek vak erők, amelyekről érdemes szót ejteni. Azok a számok, amelyek a tények számbavételekor kijönnek, annyira meggyőzőek, hogy csak ezt a következtetést lehet levonni, s amelynek igazsága nem lehet kérdéses."
Ez a csodálatos folyamat olyan nagy hatással volt Hoyle-ra is, hogy több olyan tudóst győzött meg, akik nem tudták ezt a nyilvánvaló tényt figyelmen kívül hagyni:
"Nem hiszem el, hogy létezik olyan tudós, aki ezt a kézenfekvő dolgot úgy tudná vizsgálni, hogy közben figyelmen kívül hagyja azt, hogy a magfizika törvényei olyanok, hogy nyilvánvaló egy szándékos tervezés eredménye, mely a csillagok belsejében megy végbe."
A gravitációs erők egyensúlya
A Világegyetem fizikai törvényei négy elsőrendűen fontos erőn alapszanak: a gravitáción, az elektromágneses erőn, valamint az úgynevezett gyenge és erős magfizikai erőkön. Mind a négy erő értéke pontosan meghatározott, és finoman szabályozott annak érdekében, hogy az Univerzum tökéletesen működjön úgy, ahogyan azt mi működni látjuk. Ennek a négy erőnek a hatása kiterjed az egész Univerzumra, többek között az emberi életre is. A gravitáció az egyik legfontosabb erő, amely a Világegyetem rendjének kialakulására rendkívüli hatással van. Newton szerint ugyanaz a gravitációs erő eredményezi azt, hogy az alma leesik a földre, és azt, hogy a csillagok a pályájukon maradnak. Einstein új és mélyebb meghatározást adott a gravitációs erő jelenségére, leírta azt, hogy a gravitáció miként eredményezi a csillagok összeomlását és fekete lyukakká alakulását. A gravitáció az, ami szabályozza az Univerzum tágulásának mértékét is. A gravitációs erő egy konstans matematikai érték, ami lehetővé tette az Univerzum kialakulását, amelyben mi élünk.
Ha ez a konstans csak egy töredéknyivel is nagyobb lenne, mint amilyen, akkor a csillagok kialakulásakor az Univerzumban még a legkisebb csillagok is 1,4-szer nagyobbak lennének, mint a mi Napunk. Ezek a csillagok olyan gyorsan felemésztenék éghető tartalékaikat, hogy a körülöttük keringő bolygókon az élethez szükséges feltételek egyáltalán nem tudtak volna kialakulni. Az élet olyan kis csillagok létezésétől függ, amilyen a mi Napunk.
Ha a gravitációs erő konstans (állandó) értéke egy kicsit nagyobb lenne, mint a jelenlegi értéke, akkor az Univerzum összes csillaga fekete lyukakká esett volna össze. Ettől eltekintve, még a legkisebb bolygón is olyan nagy gravitációs erőhatások érvényesülnének, hogy a rovarokon kívül semmilyen más nagyobb testű élőlény nem élné túl a viszontagságokat.
Ha viszont a másik véglet teljesült volna, azaz ha a gravitációs erő csak egy töredéknyivel is kisebb lenne, akkor a Világegyetem legnagyobb csillagai sem haladták volna meg a mi Napunk tömegének a 0,8 részét sem. Ezek a kis csillagok ugyan elég sokáig világítottak volna, és elég stabilak lettek volna ahhoz, hogy fenn tudják tartani az életet a körülöttük keringő bolygókon. Ám azok a nehéz fémek, amelyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy olyan bolygók jöjjenek létre, amelyeken élet is lehetséges, nem tudtak volna kialakulni a csillagfejlődés egyik stádiumában sem. A vas és a többi nehézfém kizárólag az óriáscsillagok magjában tudnak képződni. Csak a nagy tömegű csillagok képesek berilliumot, és más, az élethez nélkülözhetetlen és a bolygók kialakulásához szükséges elemet termelni, hogy azután szétszórják azokat a csillagközi térbe. Ahogy ez látható, a gravitációs erő nagyságában történő legkisebb változás is megakadályozná az élet és az ember kialakulásának lehetőségét. Ha egy kicsit nagyobb lenne a gravitációs erő, akkor a Világegyetem összeomlana, magába roskadna, ha viszont kicsit nagyobb lenne, akkor sem a galaxisok, sem pedig a csillagok nem tudtak volna létrejönni. A fent említett dolgok közül egyik dolog sem következett be, ami abból is látható, hogy mi létezünk e Földön. A Világegyetem a legkisebb részletéig, a legmesszebbmenőkig mindent figyelembe véve tervezett dolog, és egy tökéletes terv szerint a legnagyobb rendben van megteremtve. A Mindenható Isten, a kivételes csodák láncolatával egyedülálló harmóniában teremtette meg a Világegyetemet, ahol élünk.
A világegyetem más erői közötti harmónia
A mikor más, a Világegyetemben érvényesülő erőket vizsgálunk a gravitációs erőn kívül, úgy találjuk, hogy ezek mind finoman beszabályozott erők, amelyek se kisebbek se nagyobbak nem lehetnek, hanem éppen azon a határértéken állnak, amin túl sorsdöntően végzetes események következnének be. -Az elektromágneses erők Mint tudjuk, minden élő és élettelen dolog építőkövekből áll, melyeket atomoknak nevezünk, s amelyeknek atommagjai protonokból és neutronokból állnak, és az atommagok körül elektronok száguldanak óriási sebességgel. Az atommagban lévő protonok száma határozza meg azt, hogy milyen anyaggal van dolgunk. Például, ha egy atommagban csak egy proton van, akkor az nem más, mint hidrogén, ha két proton van, akkor hélium, ha 26 proton van, akkor vas. Ugyanígy, más-más elemek atommagjai más-más mennyiségű protont tartalmaznak.
A protonok az atommagban pozitív elektromos töltéssel rendelkeznek, és az atommag körül keringő elektronok negatív töltéssel rendelkeznek. Ez az ellentétes elektromos töltés teremti meg a protonok és az elektronok közötti vonzást, mely az elektronokat a protonok körüli keringésre kényszerítik. Azt az erőt, amely összeköti az ellentétes elektromos töltésű protonokat és elektronokat - elektromágneses erőnek nevezzük.
Az atommag körül mozgó elektronok pályájának tulajdonságai határozzák meg, hogy milyen típusú kötések jöhetnek létre az egyes atomok között, és milyen molekulát építhetnek fel.
Ha az Univerzumban jelenlévő négy alapvető erő egyike, az elektromágneses erő értéke egy törtrésznyivel is kisebb lenne, kevesebb elektron tudna az atommag körül keringeni. Ha az elektromágneses erő nagyobb lenne, egyetlen atom sem alkothatna molekulát egy másikkal. Más szavakkal: azok a molekulák, amelyek az élethez nélkülözhetetlenek, sohasem épülhettek volna fel.
- Az erős nukleáris erők
Az úgynevezett erős nukleáris erők tartják össze a protonokat az atommag belsejében. Ahogyan már korábban is említettük, a protonok pozitív elektromos töltéssel rendelkező részecskék. Az elektromágnesesség törvényei szerint az ellenkező töltésű részecskék vonzzák egymást, viszont az azonos töltéssel rendelkező részecskék - éppen ellenkezőleg - taszítják egymást. Más szavakkal: a protonok és az elektronok vonzzák egymást, ha két proton találkozik, akkor azok taszítják egymást, ha kér elektron találkozik, akkor azok szintén taszítják egymást.
A protonok tízesével találhatók a nagyobb atomok magjában. Rendes körülmények között, ha két protont egymás mellé raknak, ez a két proton nagy erővel fogja taszítani egymást. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a protonok az atommagban vígan elférnek egymás mellett, sőt, a várakozásokkal ellentétben eléggé sűrűn tömörülnek egymás mellé. Ez azért lehetséges, mert olyan erő tartja össze őket, amely nagyobb, mint az elektromágneses erő.
Ez az úgynevezett erős nukleáris erő, amely a legerősebb erő a Világegyetemben. Ezt az erőt szabadítják fel akkor, amikor a hidrogénbombát vagy az atombombát felrobbantják. Ez az az energiaforrás, amely a Napot működésben tartja már 4.5 milliárd éve, és számítások szerint még 5 milliárd évre elegendő tüzelőanyaggal rendelkezik. A roppant nagy és erős nukleáris energia matematikai értéke a leginkább olyan a Világegyetemben, amelyről elmondhatjuk, hogy egy képzeletbeli borotvaélen táncol. Ha csak néhány századrésznyivel is eltérő lenne az erős nukleáris erő állandójának (konstansának) értéke, ez keresztülhúzná a szén, az élet építőkövének kialakulásának a lehetőségét. Ha ez az erő picit is nagyobb lenne, ez a fizika összes törvényét megmásítaná, és így felrúgná az Univerzumban jelenleg tapasztalható rendet és harmóniát. Az erős nukleáris erő, mely az atommagot összetartja, és az elektromágneses erő közötti egyensúly pontosan kiszámított értékkel rendelkezik.
Ha az erős nukleáris erő egy picit is gyengébb lenne, nem tudná összetartani az atommagba tömörült protonokat. A közöttük lévő elektromágneses taszítás következtében szétrepülnének a térben. Ebben az esetben lehetetlenné válna olyan atomok keletkezése, amelyeknek egynél több protonjuk van. Ha ez így lenne, akkor a Világegyetemben csak egyetlen elem lenne megtalálható: a hidrogén. Másrészről, ha az erős nukleáris energia csak egy törtrésszel is nagyobb lenne, mint az elektromágneses erő, akkor már az egy protonnal rendelkező hidrogén sem tudott volna soha kialakulni. Ha az erős nukleáris erő dominálna az elektromágneses erő felett, akkor a Világegyetem minden protonja hajlamos lenne az összetömörülésre. Ahogyan azt az előbb említettük, a hidrogén, az egyetlen protonjával ki se alakulhatna. Ebben az esetben, még ha ki is alakulnának a csillagok és a csillagrendszerek, teljesen más tulajdonságokkal rendelkeznének. Pontosabban, ha ezek az elsődleges erők nem lennének olyan pontosan beállítva, mint ahogyan vannak, akkor sem a szupernovák, sem a csillagok, sem a bolygók nem alakulhattak volna ki, s ebből következően élet sem lehetne.
- A gyenge nukleáris erő
A négy elsődlegesen fontos erő utolsó tagja is pontosan meghatározott konstans értékkel rendelkezik. Ezt az erőt az atomi részecskéknél kisebb részecskék hordozzák, s ezek rádióaktív bomlás egy formáját hozzák létre. E rádióaktív bomlás egyik fajtája az, amikor az atom három részre bomlik, egy protonra, egy elektronra és egy neutron antirészecskére.
Ahogyan ebből a példából is látszik, a neutron az, ami az atommag alapvetően fontos részecskéje, mert három kisebb részből tevődik össze. A gyenge nukleáris erő az, ami biztosítja, hogy a neutron alkotórészeire bomolhasson, de annyira pontosan be van állítva az értéke, hogy a rend és a harmónia sértetlen marad.
Ha a gyenge nukleáris erő értéke csak egy törtrésznyivel is nagyobb lenne, a neutronok sokkal hajlamosabbak lennének a felbomlásra, s így az Univerzumban a neutronok ritkaságszámba mennének. Ebben az esetben a hélium, melynek két neutron van a magjában, aligha keletkezhetett volna az ősrobbanás óta. Mint ahogyan azt már mindenki bizonyára tudja, a hélium a második legkönnyebb elem a hidrogén után, és ezért a hélium nélkül nem keletkezhetnének az élethez elengedhetetlenül szükséges nehezebb elemek a csillagok belsejében. Mint ahogyan azt már az előzőekben elmondtuk, a nehezebb elemek, mint a szén, az oxigén és a vas a hélium atommagok fúziójával jönnek létre az óriáscsillagok magjában. Lényegében a hélium a nyersanyaga a nehezebb elemeknek. Hélium nélkül nem alakulhattak volna ki az élet létrejöttéhez nélkülözhetetlen nehezebb elemek.
Másrészről, ha a gyenge nukleáris erő csak egy törtrésznyivel is gyengébb lenne, akkor az ősrobbanás óta az összes hidrogén, vagy legalábbis annak nagy része már héliummá alakult volna. Ebben az esetben az óriáscsillagok magjában a nehezebb elemek képződése lenne túlsúlyban. Ez is olyan feltételek kialakulásához vezetett volna, amelyeknél az élet lehetetlenné vált volna. Van egy tényező, az atomi részecskék világában, amely miatt a gyenge nukleáris erő kritikus értéket ér el, és ez a neutrínó. Ezek a részecskék nagy szerepet játszanak azokban a szupernova robbanásokban, amelyek által az élethez szükséges nehezebb elemek szétszóródnak a térben. Ez a gyenge nukleáris energia az egyetlen erő, amely képes a neutrínókra hatni.
Ha a gyenge nukleáris erő valamivel gyengébb lenne, akkor a neutrínók szabadon mozoghatnának anélküI, hogy a gravitációs erők hatnának rájuk. A szupernova robbanásakor anélkül is megszökhetnének, hogy bármilyen hatással lennének a csillagok külső rétegeire s így a nehezebb elemek nem tudnának a világűrbe jutni. Ha a gyenge nukleáris erők egy picit is erősebbek lennének, a neutrínók a szupernova belsejének foglyai lennének örökre, és megint csak nem tudnának a nehezebb elemek kikerülni a világűrbe.
Paul Davies nem állít mást, mint azt, hogy a fizikai törvények úgy vannak szabályozva, hogy az emberi létezéshez a legoptimálisabb körülmények legyenek megteremtve. Ha bármely mennyiségi érték egy picit is más lenne, akkor a Világegyetemünk egy teljesen másmilyen hely lenne. Valószínűleg akkor itt se lennénk és nem is láthatnánk, hogy milyen ez a világ. A jelenlegi kutatások eredményei arra engednek következtetni, hogy a táguló Univerzum változásában is úgy lett beszabályozva, hogy az meghökkentő pontosságról tesz tanúbizonyságot.
Arno Penzias, aki Robert Wilsonnal együtt először vizsgálta a kozmikus háttérsugárzást, s amelyért 1965-ben Nobel díjat kapott, a következő megállapítást teszi erről a kivételes megtervezettségről:
"A csillagászat egy egyedülálló eseményt mutat be nekünk, azt, hogy hogyan lett megteremtve a Világegyetem a semmiből, egy olyan Világegyetem, amelyben nagyon szűk határok között mozgó értékek kellettek ahhoz, hogy az élethez szükséges feltételek meg legyenek teremtve, s amely egy természetfölötti terv szerint lett létrehozva."
Robert Jastrow, a NASA Goddard Űrkutatási Intézetének alapítója és előző igazgatója ezt a következőképpen fejezi ki:
"Nos, a fizikus és csillagász szerint úgy tűnik, hogy a Világegyetem nagyon szűk határok által behatárolt értékek szerint lett megteremtve úgy, hogy az ember képes legyen élni benne. Ezt a nézetet antrópikus elvnek nevezzük. Szerintem ez a leginkább teikus elv a tudomány, mint olyan kialakulása óta."
Ahogyan ezt már másutt részletesen kifejtettük, azok az erők, amelyek a Világegyetemre hatnak, az egyes folyamatok lefolyási sebességét és az erők közötti egyensúlyt figyelembe véve annyira csodálatra méltóak, hogy a véletlennel semmiképpen nem lehet megmagyarázni őket. Azok a számszerű értékek, amelyek a Világegyetem harmonikus egyensúlyáért felelnek, nem változnak még egy-két százaléknyit sem. Ezek az egyensúlyi állapotok a világegyetem keletkezésének első napjától kezdődően hibátlanul érvényesülnek. Ahogyan arra Jastrow rámutat, ezek a tények mind a Világegyetem gondosan megtervezett voltát bizonyítják, és a pontos rend adott. Egy ilyen csodálatos rend valószínűleg nem keletkezhetett magától, véletlenül. Azt kijelenteni, hogy minden magától alakult ki és szerveződött, teljességgel irracionális lenne. Ezt a tökéletes rendet Isten, a Mindenható Teremtő formálta meg, és szervezte meg, Végtelen Bölcsességével.
A protonok és elektronok közötti csodálatos egyensúly
Harmónia az elektromos töltésekben
Tömeg és térfogat tekintetében a protonok sokkal nagyobbak, mint az elektronok. A proton tömege 1836-szor akkora, mint egy elektroné. Hogy a hasonlatot látványosabbá tegyük, képzeljük el, hogy egy elektron akkora, mint egy dió és a proton akkora, mint egy ember. Más szavakkal, a protonok és az elektronok egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.
Érdekes azonban, hogy ennek ellenére mégis egyforma nagyságú elektromos töltéssel rendelkeznek, csak ellentétes előjellel, azaz az egyik pozitív a másik pedig negatív. Ily módon az egyes atomok elektromos töltése egyensúlyban van. Semmi nem indikálja és semmi nem magyarázza ezt az egyenlőséget, sőt inkább az elektromos töltésnek tükröznie kellene a hordozó tulajdonságait, azaz az elektron elektromos töltésének kisebbnek kellene lennie, mint a protonénak a méretükben tapasztalható különbség arányában.
Mi történne akkor, ha a proton és az elektron elektromos töltése nem lenne azonos?
Az Univerzum minden atomja pozitív elektromos töltésű lenne, mivel a protonok nagyobbak. Ennek következtében minden atom taszítaná egymást.
Mi történne akkor, ha minden atom taszítaná egymást?
Az eredmény lehangoló lenne. Vegyük csak a saját testünket. Milyen változások mennének végbe benne. Ha ez történne, azonnal szétesne az Ön keze, amikor ezt a könyvet tartja. Nemcsak a keze és a karja, de a lába, a feje és a szeme, a foga, azaz mindene szétesne és szétporladna a levegőben. Eltűnne az a szoba is, amelyben Ön van, a kint lévő világgal együtt, a hegyekkel és a tengerekkel, a Naprendszer bolygóival együtt. Visszavonhatatlanul elveszne minden. Amit most Világegyetemnek nevezünk, nem lenne más, mint egymást taszító atomok halmaza.
Mennyire érzékeny a változásra ez az egyensúly, amely a pozitív és negatív töltések vonatkozásában megfigyelhető, mikor borul fel az egyensúly és válik minden az előbbiekben megjelölt káosszá? Vajon megtörténik-e akkor, ha csak egy századrésznyi a változás, vagy a kritikus érték egy ezredrésznyi változás esetén is túlhaladott lesz? George Greenstein a Szimbiózis az Univerzumban című könyvében azt írja:
"A kisméretű dolgok, mint a kövek, az emberek és ilyesmik már akkor szétrepülnének, ha egy század milliárdodnyira változna az elektromos töltésben tapasztalható egyensúly. A nagyobb struktúrák esetén, mint a Föld vagy a Nap esetében ez a szám egymilliárdszor milliárdodnyi változás esetén is megtörténne."
Harmónia a számokban
Az Univerzumban a protonok és elektronok aránya nagyon fontos. Ez az arány lehetővé teszi azt, hogy a gravitációs tömegvonzás és az elektromágneses erők között finom egyensúly álljon fenn. Amikor a Világegyetem életkora egy másodperc volt mindössze, az anti-protonok ugyanannyi protont semmisítettek meg, azaz megsemmisítették a maguk ellentétes töltésű párját, s a ma ismert Világegyetem csupán az ez után megmaradt protonokból épül fel. Ugyanez történt az elektronokkal és a pozitronokkal (anti-elektronokkal) is. Meglepő, hogy a protonok és elektronok száma ugyanakkora maradt, a különbség közöttük elenyésző, mindössze 1 a 1037 -ből.
Ez az azonos mennyiség a záloga a Világegyetem elektromágneses egyensúlyának, mert amennyiben egyensúlyvesztés alakult volna ki a protonok és az elektronok számának eltérése miatt, úgy az azonos töltésű részecskék taszítása következett volna be, és az atomnál kisebb részecskék nem alakulhattak volna atomokká, s emiatt nem keletkezhettek volna csillagok és nem keletkezett volna anyag sem a Világegyetemben. A csillagrendszerek, és a bolygók, - beleértve az életnek otthont adó Földet is, sohasem jöttek volna létre.
Hajmeresztő valószínűség
A mikor minden fizikai variáció fennáll, mi a valószínűsége annak, hogy egy olyan Világegyetem véletlenül létrejöjjön, amely képes az élet hordozására? Vajon egy a milliárdszor milliárdhoz, vagy egy a trilliárdszor trilliárdhoz, vagy még kevesebb?
Ezt a számot egy híres matematikus határozta meg, aki közeli kollégája volt Stephen Hawking-nak, és akit úgy hívtak, Roger Penrose. Figyelembe vette az összes fizikai variációt, és azok kombinációit, és az ősrobbanás következtében lehetséges összes következményt és meghatározta az életet fenntartó körülmények keletkezésének valószínűségét.
Penrose számításainak eredménye 10123. Hogy mekkora ez a szám, azt elég nehéz elmagyarázni. A 10123 azt jelenti, hogy az 1 után 123 nullát kell írni. (Ez nagyobb szám, mint az Univerzumban fellelhető összes atom mennyisége, ami kb. 1078)
Az Univerzum, amelyben most élünk, ilyen tökéletesen arányos formában a nullával majdnem egyenlő valószínűséggel jöhetett volna létre akkor, ha csupán a véletlenre hagyatkozunk. Ez a Teremtés legfényesebb bizonyítéka. Semmi kétség, hogy az Univerzum kialakulása nem a vak véletlenek egybeesésén múlt, és azt sem mondhatjuk el az Univerzumról, hogy az csupán az érzéketlen atomok véletlenszerű elegye lenne. A teljes Univerzum a benne lévő tökéletes csillagrendszerekkel, és mindennel együtt, amiket tartalmaz, beleértve a Földön lévő összes tárgyat és élőlényt és az azokat felépítő tökéletes rendszereket, a Mindenható Isten Teremtésének tökéletes eredményeképpen jött létre.
Készült Harun Yahya Csodás események láncolata c. könyve alapján
|
